Szöllősi Mátyás: Villám, csapás a családi albumból
A vers Nagy Zsolt előadásában hangzik el
Video: Todoroff Lázár
Villám, csapás
a családi albumból
Ha muszáj, dédapa nagy főfájással is
útnak indul, hogy a marhákat kiterelje
a falu mögötti csonka rétre
a délelőtti rosszullét után.
Odakint már délután és nyár van,
bár ezt a tébolyt nem nevezné senki nyárnak,
inkább csak nagy, vakító aszálynak,
ezen az amúgy is szikkadt, szívtelen porvidéken.
Hiába pusztaság, a házakat, ahogy haladnak,
idővel mintha hullámzó tenger dobálná
a horizont mögé.
Előttük olyan szomjas a táj, hogy izzadni sem képes.
Hátrébb imbolygó füst száll föl
egy-egy láthatatlan, lángnélküli tűz
nyomán, és a távolban mintha
tükör képezne az ég aljára tornyokat.
Dédapa ingujjra vetkőzik.
Perzsel a fény. Háta mögött a két marha bőg,
bambán vonulnak a magát emésztő
tájban, ám mintha mégiscsak volna egy-két
épkézláb gondolatuk, ha másról nem is,
hát az éltető fűről, amiből idekint
jó, ha összesen néhány tikkadt,
csenevész szál van.
Úgy fest, ma senki sem lakik jól.
De senki nem is kér többet,
mint ami a meglévőből neki jár.
Szokás a csönd errefelé.
Ha nincs, ne is legyen,
mondogatta állítólag nagyapám
dédapja, akit gümőkór vitt el -
vagy valamilyen otromba fekély.
Ember és állat megy tovább.
Az előtérben alig látható domb emelkedik,
rajta számkivetett fa bontja két részre a tájat.
Egészen elöl, az ég félgömbjének északi alján
gyűlni kezd valami jól látható sötét,
esztelen. Még nem az alkonyat, de fokozatosan
éled, körülötte portyázni kezd a szél is, föl-le jár,
akár a testben a láz. Mint egy tébolyult nő,
meztelenül, dühödt-szerelmesen.
Az érzelmekre persze nincs idő,
ha a felhők odafent baljós
egykedvűséggel egyesülnek,
és a talaj mentén eleinte botladozó
szélrohamok közben már egész
magasra hordják, majd függőleges,
orsószerű alakzatba rendezik
a porhanyós földet.
Dédapa fázik. A kisebb marha sehol.
Mintha a föld mélye nyelte volna el.
Föntről szakad a kíméletlen eső.
Ha ázik a táj, ázik benne az ember is.
Arrébb már vízbe fulladt az öreg temető.
A tócsákban kék villanások. Itt a talaj is ég.
Csakis a fa jelenthet menedéket.
Dédapa alá is áll, hadonászik, mintha azzal
a fém lánccal megálljt parancsolhatna
a szélnek, hogy az orkán, vagy valami annál is
pokolibb, nehogy teljességgel színre lépjen.
De több erő kell, mert a másik marha is
vadul. Mozdulna ismeretlen égtájak felé.
Dédapa a fához kötözi, miközben tartja is.
A fémről nem meri levenni a kezét,
ami már annyira feszül, hogy szinte pattan.
Fönt újabb villanás. Hasad szét az ég.
A fa testén vagy harmincezer amper halad át,
hogy mindörökre elnémítsa kettejük szívét.
Негізгі бет Szöllősi Mátyás: Villám, csapás a családi albumból
Пікірлер